Kérlek, mentsd meg a világot velem. Segítsd az állatokat, akik szenvednek bárki nélkül, akire támaszkodjanak, bárki nélkül, aki védené őket, hang nélkül, hogy megszólaljanak, felkiáltsanak a szenvedésük miatt. Mindig elviselhetetlen nekem.
A Yang Ming Shan hegyen voltam. Ez egy nemzeti park. Szép, elszigetelt. És akkor egy sátorban laktam. Olyan hideg volt, olyan hideg, oly hideg; igen, igen, igen, igen hideg. És nem olyan érzés, mintha a hegy nagyon magas lenne, mivel egyfolytában felfelé, felfelé felfelé mész autóval. A lejtő lassan emelkedik, így mikor a hegytetőn vagy, nem érzed azt nagyon magasnak. És a hegytető néhány része sík. Hosszú idővel ezelőtt néhány embernek voltak házai eme hegyen. Manapság már nem engedélyezett házat építeni többé, persze, mivel nemzeti park lett. Olyan sík lett. Volt egy kicsi úgynevezett házam a Yang Ming Shan hegyen. És nagyon hosszú úton kellett menned, már autóval feljutva a csúcsra, és még felfelé kellett menned a lépcsőkön. Nem tudom, hány ezer lépcső, legalább több száz. És azután végig kell újra gyalogolni, és lépcsőkön újra és újra menni. Nem emlékszem, mennyi ideig. Talán legalább… Emlékszik bárki rá? ( Húsz perc. ) Húsz perc. Onnan lentről. A termetek tetejétől. 20 percbe telik, ha te gyalogolsz. Ha én gyalogolok, az legalább 40 percbe telne. Csak megkérdeztem a tajvani (formózai) fivértől. Azt mondta, hogy 20 percbe telik. De már a csúcson vagyunk, és azután még egy újabb 20 percbe telik felmennünk. Azt mondom, ez az ő 20 perce. Számomra, ez talán 30, 40 percbe, vagy egy órába telne. Néhány segítőm azt mondja, egy órába telik, mivel ő megy, és azután közben pihennie kell.
Ott valóban nincs semmi, csak egy sík, nagy sík föld, elég nagy nekem. Még egy bambuszligetük is van rajta, sík. És a tajvani (formózai) tajpeji emberek, tanítványok, megleptek engem egyfajta hatszögletű házzal, és a hálószoba felül van, elrejtve. És azután az alsó szint, van egy nagy… elég nagy nekem persze. elég nagy nekem persze. Én egy kicsi személy vagyok, így bármit építenek, az nagy. Olyan, mint egy pavilon. Láttátok azt néha néhány főzőműsoromban, amit bemutattak, vagy néhány műsorban, amit bemutattak, ahol festettem egy kicsit azon a pavilonon. S fenn, van egy hálószoba, kicsi. És azután még egy víz permetező rendszert is csináltak a tetőn, mert annyira kedvesek. Az egyik fivéretek, aki már elment Ausztráliába a családjával. De ő másik tajpeji fivérekkel és nővérekkel építette azt, vagy más részeket is. De főként ő volt. Építész, így ő építette azt.
Építettek egy permetező rendszert a háztetőre, mivel hallották egyszer, hogy mondtam, hogy szeretem az esőt. Tehát ez az ő varászlatos esőztető rendszere számomra. Az lehűtötte a háztetőt is nyáron. Tehát nem volt légkondink, vagy ilyesmi. Nem emlékszem rá. Volt egy ventillátorunk, és én a pavilonban főztem. A pavilon teljesen üres; nincs szúnyogháló, nincs ajtó, semmi. És emlékszem a szúnyogokra, sok volt ebben a bambuszligetben, de soha nem értek hozzám, soha. És nem emlékszem rá, hogy bármelyik közeli segítőmet valaha is megcsípték a szúnyogok, de láttam őket. Hűha! Szúnyogok csoportjait, sűrű, sűrű csoportok együtt különböző helyeken a bambuszligetben. Láttam azokat. De csak néhányszor láttam őket, mivel nem vettem tudomást róluk, mert nem zavartak engem. Ez furcsa. És manapság, még a városban is megcsípnek, bárhol. Furcsa. Nem tudom, hogy a vérem édesebbé vált-e, vagy a karmám vált vonzóbbá. Mindkettő lehetséges.
Valóban szeretem azt a helyet. Mikor felmentem oda azelőtt, akkor nem volt sok tanítványom. A menekültekért dolgoztam onnan, és azután lementem. Ezért kellett elhagynom azt a helyet. Soha nem akartam elhagyni azt a helyet. Úgy éreztem, hogy olyan nagyon el vagyok különülve mindentől a világon, bármitől, amit akartam. Nagyon egyszerű hely volt; csak egy hálószobája volt. Nem emlékszem, hogy volt-e ágyam, csak a padlón aludtam. És volt vízvezetékük, még áramuk is. El tudjátok ezt hinni?
Varázslatos emberek, eme csoport emberei. Emlékszem. Ő építész volt. Jómódú családos ember. Nem tudtak pénzt felajánlani nekem, nem fogadtam el, így csak felmentek oda. Az a hely magánterület volt, úgy gondolom. Nem emlékszem, hogy kérdeztem-e. Gyanítom, hogy magánterület volt, mivel ott bambusz nőtt. Egy nagy liget volt benne, és más gyümölcsfák is voltak. Ezek a régi idők voltak, mikor ez már megvolt az embereknek, mielőtt nemzeti park lett. És persze a kormányok még megengedték nekik, hogy továbbra is termesszenek vagy ültessenek dolgokat vagy építsenek egy kis kunyhót. Nem építhettek nagy házakat, betonból és cementből és mindezekből, de egy kis fakunyhó rendben volt. Manapság, már régen hallottam ezt, és a tájfunok valahogy már megrongáltak néhány helyet és fel akartak menni, hogy megjavítsák. Ám így szóltam, „Miért? Olyan messze van. Nagyon nehéz odavinni az anyagot és mindenféle dolgot, szóval felejtsétek el.” Nem gondolom, hogy valaha is abban a fogok luxusban lesz részem, hogy újra ott lakhassak, így nem akarom az idejüket vesztegetni. Csak meditációra használjátok azt, ezt mondtam nekik. Nem vagyok biztos benne, hogy közben fellopóztak-e és rendbe hozták-e azt vagy sem, ajándékként. Későbbi generációk számára, mikor én már meghaltam, akkor talán jegyeket fognak árulni, hogy feljöjjenek látogatóba. „Itt élt Ő, Ching Hai Legfelsőbb Mester azelőtt. Nézzék, itt van az Ő cipője, és itt van, ahol Ő főzött.” Ezt teszik a halott személy házaival vagy lakóhelyeivel. Elképzelem, ahogy talán emberek tömegei mennek majd fel ezeken a fárasztó lépcsőkön, és a hosszú úton felfelé, és azután hódolatukat fejezik ki vagy fotókat készítenek vagy megérintenek ezt, azt az áldásokért. Talán szobrot fognak készíteni rólam, ami a szoba közepén áll, vagy valami, üdvözölve a turistákat. Ez 20 perc séta már a hegytetőről, ahonnan már messzire parkoltál le az autóddal, mert az autód nem tud felmenni. És már sok lépcsőn kell felmenned. És azután folytathatod a további gyaloglást.
Régen volt egy kis raktárszobám ott, kétszer két méteres. Néhány fémlemezt használtak, hogy körbe lefedjék, csak körül kerítsék, és azután tettek rá egy tetőt. Ott laktam egykor a patak mellett. Volt ott egy patakunk. Ezt szerettem benne. Nem volt sok pénzem akkoriban. És azután megvettük azt a helyet, kölcsönkértem némi pénzt az egyik fivértől. Már visszafizettem, habár ő nem akarta, de visszafizettem. Így szóltam, „Nem fogadok el semmit, kérlek, fogadd el ezt.” Ez nem sok. Nagyon kevés pénz annak a kis helynek a megvételéhez. És nem megengedett, hogy bármit építsünk, így csak néhány fémlemezt valahogy összekapcsoltak, hogy egy négyzet alakú szobává alakítsák azt. És néhány lemez a tetején, bármikor könnyű lebontani. És azután volt egy nagy sátrunk, amit ponyva sátorrá alakítottunk át bambusz dolgokkal, amink volt. Már akkor is dolgoztunk.
Egy kis csoport voltunk, de már dolgoztunk. Szórólapokat osztottunk, vagy kis szórólapos híreket az embereknek vagy tanítványoknak, hogy folytassák a tanítás tanulmányozását, és továbbra is inspirálva legyenek és arra buzdítva, hogy meditáljanak és betartsák a (vegán) étrendet. Akkoriban ez vegetáriánus volt. Tejet soha nem iszom, és soha nem gondoltam úgy a tejre, hogy az valami rossz lenne. Később láttam, mennyire pusztító, mennyire kegyetlen, mennyire embertelen a tehenek tartásának gyakorlata, kis karámokban, megfordulási lehetőség nélkül, leláncolva és mindezek. Ó, Istenem! Azután nem engedtem nekik többé, hogy tejet igyanak, habár a tejet vegetáriánusnak lehet tekinteni. Az nem ölés, de mégis, a tehenek tartásmódja annyira embertelen. Nem úgy van, ahogy az országomban láttam. Âu Lạc-ban (Vietnam), nem csináljuk ezt. A tehenek és az ökrök, ők csak kószálnak a mezőkön. És talán segítenek a nehéz munkában, dolgokat cipelnek a gazdák számára, vagy felszántják a földeket a szezon során, időnként a szezonban. Megvan a saját házuk. Bemennek oda, és reggel kijönnek a tehén pásztorral, és utána legelni mennek. Többnyire nyugodtak és jól tápláltak, jól gondozzák őket, mivel a gazdák néhány vidéki területen a tehenektől és az ökröktől függenek, így nagyon szépen bánnak velük. Soha nem volt verés, vagy az erőszak bármilyen formája. Nem láttam ilyet.
És mikor Indiában voltam, láttam, hogy a tehenek mindenütt úgy szaladgáltak, mint az emberek. És ha egy tehén vagy ökör történetesen szunyókált az út közepén, sőt az autópályán, minden autó megállt. Tudjátok ezt, igaz? Még ha nem is láttad azt, láttad filmekben. Én a saját szememmel láttam. Mindenhol, ahol Indiában jártam, a teheneket úgy tisztelték és szerették, akár az embereket. Sőt még meg is érintik a tehén lábát vagy megérintik a tehén hátsóját és azután a homlokukra teszik a kezüket a tisztelet jeleként. Mivel Indiában a hinduizmus szerint a tehén szent. Tejet adnak a gyerekeknek. Azokban az időkben nem volt sok szolgáltatásunk vagy alternatívánk, így a tehenek adtak tejet a gyerekeknek, és ők nevelték fel őket. Tehát a teheneket pótanyáknak tekintik, olyannak, mint egy második anyát Indiában. És még mindig, manapság ezt teszik. Mikor ott voltam, ezt tették. És etetik is a teheneket, bármivel, amijük van. Néha maradék zöldségekkel, amit csak az utcára szórnak. A tehenek megeszik azokat. És a tehenek szabadon kószálnak bárhol. És az embereknek kell elsőbbséget adni a teheneknek, nem a tehenek adnak elsőbbséget az embereknek. Minden autó megáll, amíg a tehenek befejezik a pihenőjüket és kinyújtózkodnak és kényelmesen elsétálnak a közeli legelőre, vagy az út mellé és ott legelnek, vagy oda fekszenek le. Ezt láttam.
Tehát soha nem gondoltam, hogy a tej bármennyire ártalmas lehet. Továbbá tanulmányoztam azelőtt a buddhizmust. Mikor Buddha először kijött a szamádiból, Ő nagyon gyenge volt, mivel egyfajta szélsőséges gyakorlást követett, amit valaki mástól tanult meg. Azt mondták, hogy valóban ki kell éheztetniük magukat, ne egyenek, ne igyanak és ilyenek. Csak meditáljanak, és azután el fognak jutni a Nirvanába. Később a Buddha rájött, hogy ez helytelen. És azután Ő kilépett abból, és utána az első személy, akivel találkozott, egy hölgy volt, aki adott Neki inni egy kis tejet. És így nyerte vissza az erejét, és tovább folytatta a tanulást és a további gyakorlást. És ezért volt, hogy azt gondoltam, hogy a tej rendben van. Ám később, mikor láttam, hogy a modern idők nagyüzemi állattartása mennyire embertelen, mennyire gonosz, mennyire ádáz, mennyire barbár, persze azt nem fogyasztjuk többé. És ha bármelyikőtök még mindig nem értette meg ezt, akkor meg kell néznetek ezeket a filmeket; „Dominion,” nézzétek meg a PETA filmjeit, a „Földlakók,” és a „Fenntarthatóság titka” filmeket. Egyébként ingyen reklámozzuk azokat a Supreme Master TV-nken. És megnézhetitek azokat Netflixen. Mindeme hasonló filmeket a durva bánásmódról, a kegyetlenség mértékéről, a bántalmazás sértő gyakorlatának mértékéről, amit az emberek tesznek az ártatlan, gyámoltalan, kedves állatokkal. Mutasd meg azokat a barátaidnak. Nézd meg velük, habár sírni fogsz. És hangosan fogsz sikítani, látva a szenvedésüket, de nézd meg a barátaiddal. Azokkal, akik még húst esznek és alkoholt isznak, sőt isznak és vezetnek és mindezek. Megmutatod nekik mindezeket a következményeket. Tudom, hogy hátborzongató. Nem is tudtam megnézni azokat sikoltás nélkül. Néha sok részletben kell megnéznem, hogy be tudjam fejezni a filmet, hogy el tudjam nektek mondani. Hogy el tudjam nekik mondani, hogy reklámozzák azokat a Supreme Master TV-nken. Nem reklámozzuk az egész borzalmas dolgot, mert az túl kényes gyerekek számára. De reklámozzuk a filmjüket, a film címét, hogy az emberek meg tudják találni azt, és megnézik maguk. És azért, hogy megmutathasd más embereknek, akiknek tudod. Ne csak egyedül rám számíts. Ne egyedül csak a Supreme Master TV-re számíts. Mert néhány zugban, az emberek nem tudják, hogy a TV-nk létezik. Ne számíts ránk, ne csak egyedül rám számíts a világ megmentésében. Velem mentitek meg a világot, rendben? (Igen.)
Elmondtam nektek, hogy 53% a Mester-erőből jön, az előadásokon keresztül, és azon dolgokon keresztül, amiket Ő beágyazott a műsorvezetőkbe az Istenek áldásával együtt. Ilyen módon áldja meg a Supreme Master Television a világot. De az óceán minden cseppje számít. Az óceán vízcseppekből áll. Tehát kérem, mentsétek meg a világot velem. Segítsetek az állatoknak, akik anélkül szenvednek, hogy bárkire számítanának, anélkül, hogy bárki megvédené őket, felemelné szavát értük, hogy sikoltana a szenvedésük miatt. Semmikor se tudom elviselni. Sokszor le kell zárnom az intellektusomat; különben egész nap sírnék és olyan sokat szenvednék, ismerve az állatok szenvedését.
Le kell zárnom azt valamilyen módon, másképp nem tudok működni; nem tudok dolgozni a Supreme Master Television-nek; nem tudok dolgozni értetek; nem tudok dolgozni a világnak. Erősnek és keménynek kell lennem. De nem mindig vagyok kemény. A szobám sarkában, a barlangomban, egyedül, sokszor sírok, csak hogy kiengedjem a kínomat. Csak természetesen sírok gondolkodás nélkül, sőt, anélkül, hogy tudnám, hogy sírok. Kérem, tényleg segítsetek. Segítsetek bárhogyan, ahogy tudtok. Mutassátok meg a barátaitoknak a nagyüzemi állattartás hátborzongató gyakorlatát; azt, ahogyan mi, emberek elvesztettük az emberségünket, elvesztettük emberi minőségünket, elvesztettük könyörületünket, elvesztettük együttérzésünket. Elveszítünk mindent, ha elveszítjük a szeretetet.
